- Ne lopd már el a kajámat. – Morgom, még félig ki sem nyílt szemekkel, mivel Caleb, már megint az én palacsintámat találja a legfinomabbnak. Hajnali négykor. Hogy miért vagyok fent olyan korán, amit már ember nem tud elviselni? Kérdezzétek a tökkel ütött bátyámat, ugyanis ő rángatott ki az ágyból azzal, hogy ő palacsintázni akar. Mégpedig hajnali három óra harmincnégy perckor, hogy pontosak legyünk. Hát azt hittem abban a minutumban gyilkos válik belőlem, de végül csak leütöttem egy párnával és próbáltam tovább aludni, de persze nem hagyott. Tudni kell azt, hogy nem nagyon értek a főzéshez, és csak próbálgatom a szárnyaimat ezen a téren, anya pedig nem igazán igyekszik a segítségemre sietni, tanulva abból a hibából, hogy mennyire is „szeretek” gyújtogatni és robbantani… ezért egyelőre csak palacsintát tudok csinálni. De azt világbajnok módon, és Caleb a fiatalabb bátyám teljesen oda van érte. De hogy miért pont hajnalok hajnalán akar palacsintát zabálni két pofára, azt ne kérdezzétek. Ráadásul az én tányéromról is lop!
- Caleb! – Szólok rá újra és ráverek egy nagyot a kezére.
- Mi van már? Te amúgy sem akartál palacsintát enni, úgyhogy tulajdonképpen az is az enyém, ami a te tányérodon van. – Duzzog, mint egy nagy gyerek.
- Jogosan érdemlem meg, ha már felvertél ilyen korán! – Háborodok fel, mire még jobban duzzog, nekem pedig persze megesik rajta a szívem. Túl jó ember vagyok. Szem forgatva elé tolom a saját tányéromat is, amire nagy lelkesen le is csap. Néha úgy érzem, én vagyok idősebb, és nem ő…

-Most meg hova mész? – Kérdezi teli szájjal, mikor látja, hogy egy gyors fürdőszobai látogatás után, lezuhanyozva és felöltözve az ajtóhoz masírozok.
- Elmegyek kicsit futni az erdőbe. – Vonom meg a vállaimat.
- Ilyenkor? – Hüledezik. – De hát még korán van!
- Nem, mondod zsenikém… A palacsintaevéshez bezzeg nincs korán. – Gúnyolódom.
- Ahhoz sosincs. – Jelenti ki magabiztosan, mire inkább csak legyintek egyet, és gyorsan elhagyom a házunkat. Mikor elérem az erdőt lassan kocogni kezdek, majd ahogy már egyik házat sem látom, futásba váltok át. Nincs is jobb dolog, mint hajnalban a természet lágy ölén futni, mindenről elfeledkezve. Gyakrabban meg kellene csinálnom, de ismerem magam, tudom, hogy képtelen lennék mindig korán felkelni, egyszerűen az a típus vagyok, aki tiszta éjszakai bagoly. Futás közben észre sem veszem, mennyire eltelik az idő, így az sem tűnik fel, hogy már egészen kivilágosodott, sőt még azt sem, hogy  a fák közül egy alak kezd kibontakozni. Csak akkor tűnik fel, mikor lefékezek a lány előtt, nehogy a végén, még neki menjek.
- Hű. Szia. – Köszönök, miután nagy nehezen sikerül levegőhöz jutnom.
- Azt hittem, csak én vagyok olyan elvetemült, hogy ilyenkor az erdőben kószáljak. – Mosolygok rá barátságosan.

Imádom az erdőt. Sokkal jobban el tudok benne tájékozódni, mint a város forgatagában, ahol túl sok az ember, a kocsikról és egyéb járművekről már nem is beszélve. Ráadásul akaratlanul is izgatottá tesznek az impulzusok, és így a varázserőmet is elég nehéz uralnom. Ezért töltöm az időm nagy részét az erdőben. Sokkal nyugodtabb és az én mágiám is jóval nyugodtabbá válik a környezet hatására. Ha itt vagyok, akkor minimális az esélye annak, hogy bármit is felgyújtsak, vagy valami katasztrófát okozzak. S nekem kellenek az ilyen nyugodt napok, ha már két báttyal áldott meg az ég, akik soha nem hagynak élni. Na, jó, ez így nem teljesen igaz. Lucassal leginkább elkerüljük egymást, míg Calebbel ugyan jó a viszonyunk, sőt nagyon jónak mondható, de ő borzasztóan szeret szívatni. Mint ahogy minden báty a húgát. Csodálatos.
- Ó, teljesen jól vagyok. – Legyintek a másik lány kérdésére.
- És egy maratont nem tudnék lefutni, bár már megfordult a fejemben, hogy egyszer elmegyek rá. – Most már jóval nyugodtabb a légzésem.
- Kicsit túl sokat futottam, azt hiszem ennyi az egész, de most már tényleg minden oké. – Mosolygok szélesen, és gyorsan iszok is pár kortyot a magammal hurcolászott ásványvizemből.

- Hmm… hát igen. Az erdő a legjobb helyszín a gondolkodásra. – Értek vele egyet.
- Új vagy itt? Még nem igen láttalak, pedig nagyjából egy idősek lehetünk. – Fürkészem érdeklődve az arcát.
- Engem Caelannak hívnak, de a barátaim csak Caelnak szólítanak. Többségében. Az egyik bátyám folyton Lannynak nevez, már egészen kiskoromtól fogva, de ne kérdezd, hogy miért. – Nevetek.
- Téged, hogy hívnak? – Érdeklődöm, közben tekintetemmel azért alaposan körülnézek, hogy nehogy olyan személy leselkedjen ránk, aki veszélyes lehet. A szüleim alaposan belém nevelték azt, hogy mindig figyeljek a környezetemre, és habár a vámpírok most nem igen vadásznak, mivel már felkelt a nap, de ugye vannak azok a kövek… így jobb biztosra menni és inkább óvatosnak maradni.