- Merre menjünk? – Érdeklődik bizonytalanul Andrew, aki volt olyan bátor és elhívott engem randizni. Engem. Randizni. Ez olyan, mintha valaki bejelentette volna, hogy én vagyok élete szerelme. Mármint persze, randiztam már jó párszor másokkal is, és jártam is már fiúkkal, de általában mindig elég hamar elkergetek mindenkit magam mellől. Egyrészt azért, mert boszorkány vagyok, és az átlagos emberek elől nehéz ezt titkolnom, így akarva, akaratlanul is furcsának találhatnak. A másik ok, hogy ha nagyon zavarba jövök, ami egy kapcsolatban menthetetlenül előfordulhat, akkor valószínűleg felgyullad valami… és jobb esetben ez csak egy függöny és nem a partnerem. Az iskolában végül hamar elterjedt, hogy „fura csaj” vagyok, így a legtöbb fiú, aki az iskolában jár, olyan messzire kerül, amennyire csak lehet, ezért is volt olyan meglepő számomra, hogy Andy csak úgy randira hívott, pedig ő az osztálytársam. Bár elképzelhető, hogy ez valami fogadás… De bízom benne, hogy tévedek, hiszen egész szimpatikusnak tűnik, és ki tudja, mi lehet, ha jobban megismerem.
- Nem tudom. Sétáljunk egy kicsit a belvárosban, aztán ha látunk valami jó kis kávézót, vagy ilyesmit, beülhetnénk oda. Mit szólsz? – Kérdezem egy barátságos mosollyal, mire a fiú bólint és csendben el is indulunk egymás mellett az utcán. Végül megunva a csendet én kezdeményezek beszélgetést, és kezdetben csak csupa olyan dologról beszélünk, ami az iskolával kapcsolatos, és csak később sikerül a témát arra terelnem, hogy jobban megismerhessem Andyt, de hamar rá kell jönnöm, hogy ez a randi halálra van ítélve. Semmiféle vonzódást nem érzek iránta, és van egy olyan megérzésem, hogy végül az ő álmai sem váltak valóra. Egy kirakatban észreveszek egy nagyon szép festményt, és mivel mindig érdekelt a művészet rögtön oda is rohanok, hogy megnézzem, de hosszabb szemlélődés után rá kell jönnöm, hogy bizony egyedül maradtam.

Andrew úgy döntött, hogy neki ebből a randiból elég volt és szó nélkül lelépett. Mit ne mondjak, ez igazán kedves volt tőle… Alaposabban szemügyre veszem a környéket, és kezdek igazán kétségbeesni. Hol a francban vagyok?? Az oké, hogy itt éltem le az eddigi rövid életemet, hogy itt születtem és már régen ismernem kellene a várost kívül-belül, de azaz igazság, hogy mindig is borzalmas tájékozódó képességgel áldott meg az ég. Képes vagyok eltévedni ott, ahol már jártam ugyan korábban, de nem mindennap arra vezet az utam, amit már igazán begyakoroltam, vegyük példának az iskolába vezető utat, vagy éppen a házunktól nem messze lévő erdőt, vagy azt, amikor a boltba kell lefutni, de most, hogy bent vagyok a belváros szívében, egy olyan környéken, ahol ráadásul nem is igen fordultam meg.  Teljesen elveszett vagyok, és ez valami elképesztően szánalmas. Na ebben az esetben három lehetőségem van. Az első: felhívni Calebet. Nem, nem, szó sem lehet róla! Hónapokig azzal szívatna, hogy mekkora egy lúzer vagyok, hogy eltévedek a saját szülővárosomban. A második: Felhívni a másik bátyámat, Lucast. Hát… nem! Még rosszabb lenne, mint Caleb! Ugyan nem szívatna, de nagyon pikkel rám, amióta véletlenül felgyújtottam a haját, ezért csak azt mondaná, oldjam meg magam és lerakná a telefont. A harmadik lehetőség: Felhívni a szüleimet. Akkor meg jönne a szentbeszéd… nem, az sem hiányzik. Akkor nincs más lehetőség, mint hazatalálni egyedül. Talán menni fog. El is indulok egy random irányba, hátha kilyukadok egy ismerős területen, amikor is érdekes zenét hallok meg a távolból. Hipnotizáló… még soha nem hallottam ilyet. Akaratlanul is elindulok abba az irányba, ahonnan a dallam cseng és hamarosan el is érek a forrásához. A mágiám egészen felbuzdult, szinte érzem, ahogyan zsong a véremben, ahogy ki akar törni, és mint valami elektromosság cikázik át a testemen. Ez a zene hatása lenne? Bizseregnek az ujjaim és csak nehezen tudom visszafogni a varázslatomat. Márpedig muszáj lesz, mert még katasztrófa lenne a vége. Túl sok ember van itt.

A végjáték tette be nálam igazán a kaput. Olyan érzés, mintha kiléptem volna a testemből, és kívülről szemlélném magamat és a világot. Mindent jóval erősebben érzek, mint máskor, a szél apró kis lengedezését, még a fák leveleinek a hangját is hallom, ahogy megmozdulnak. De a kocsikat, és az embereket körülöttem már nem. Végtelen békesség és csend honol mindenhol, de közben a varázserőm zsong bennem és ki akar törni. Ó, de még mennyire szeretné is ezt. Olyan most, mint egy kalitkába zárt madár, akit örökké elnyomtak és bezártak, és még sosem szárnyalhatott szabadon. Most pedig kinyílt résnyire a kalitka ajtaja és legszívesebben kiszökkenne azon a kis résen. S ugyan már az a csodálatos dallam elhallgatott, én még mindig a hatása alatt vagyok és a mágiám erejével küszködök, hogy újra be tudjam csukni azt a bizonyos ajtót… Ekkor jön nekem valaki. A testem forró, jóval forróbb, mintha lázas lennék és izzik körülöttem a levegő. Homályos tekintettel nézek fel az idegenre, és csak végtelenül lassan tudok reagálni, mivel még mindig… olyan forró minden.
- Öhm… igen… minden oké. – Gyorsan elhátrálok tőle, hogy nehogy valami baja essen, és a hátam mögött nekimegyek egy kukának. A benne lévő szemét rögtön felgyullad, amint a tárgy mellé érek, és hogy ne bukjak le, rögtön lecsapom a kuka fedelét, és egyidejűleg megtámaszkodok benne, hogy nehogy összeessek.

Még mindig forró a levegő. Olyan forró… égető. Jobb lenne, ha senki nem jönne most a közelembe, mert semmit nem tudnék garantálni a biztonságukért. Villámgyorsan le kellene nyugodnom, de a világ is egyre homályosabb a szemeim előtt, és mikor szorosabban markolom a kukát, égett, műanyag szagot érzek. A kezem egészen belesüppedt a kukafedőbe, mivel hála a mágiám áramlásának sikeresen megolvasztottam azt. Remek. Sürgősen el kéne jutnom egy olyan helyre, ahol nincsenek emberek, és ahol senki sem lát. S persze, ahol le tudok majd nyugodni és újra vissza tudom zárni a kalitkába a szabadságra áhítozó madarat. Térdeim megroggyannak, és rá kell jönnöm, hogy egyelőre képtelen leszek elmenni innen. El kell terelnem a figyelmem.
- Mi… milyen hangszeren… játszottál? – Kérdezem erőtlenül és próbálom az idegen férfira fókuszálni a figyelmemet. Egyelőre igen kevés sikerrel.

Úgy, de úgy reménykedtem abban, hogy senkinek nem fog feltűnni semmi! Hamar rá kellett jönnöm, hogy igazán rossz helyzetbe keveredtem. Már megint. Az embereknek fogalmuk sincs a természetfeletti létezéséről, és ez nem hiába van így. Hahó, elég csak a boszorkányüldözésre visszaemlékezni! Nagyon gáz volt, nagy szerencsém van, hogy a modern korba születtem bele, nem pedig a középkorba. Amennyire nem tudom irányítani a képességeimet, úgy lebuktam volna, mint a huzat és nagyon fiatalon leltem volna halálomat a folyó mélyén egy kőnek hála, amit a lábamra rögzítettek. De most tényleg nagy gáz van. A férfi egyértelműen látta azt, amit nem kellett volna, hiába próbáltam elterelni a figyelmét. Ráadásul még mindig gyengének érzem magam, és még mindig nehezen fogom vissza a varázserőmet. Ez így nagyon nem lesz jó. Sürgősen ki kell találnom valami magyarázatot. De mégis mit mondhatnék?? Bocs, élő kályha vagyok? Nem jó ötlet.
- Én… – Már épp kezdenék tiltakozni, de még erre sincs erőm, ezért inkább engedelmesen rátámaszkodok, pedig félek attól, hogy baja esik, ha hozzám ér. Igyekszem a kezemmel minél messzebb elkerülni a bőrét, mert még a végén égési sérüléseket szenved.

- Ne! Csak a kórházba ne, kérlek! –Kezdek pánikba esni, közben a gondolatok kétségbeesetten cikáznak a fejemben. Ha bevisz a kórházba… az orvosok végig ott fognak rohangálni körülöttem, és persze majd nem tudnak semmit diagnosztizálni. Ezért bent tartanának mindenféle vizsgálatra, és előbb-utóbb kiderülne, hogy valami nagyon nincs rendben velem. A szüleim pedig iszonyúan mérgesek lennének rám… Nem, nem, kórházba semmiképpen sem mehetek! Hamarosan odaérünk a férfi lakására, én pedig még mindig holtra váltan keresem az érveket, hogy miért is ne vigyen kórházba.
- Jól leszek. Ez csak egy kis… rosszullét. Tényleg. Nem szükséges a kórház. – Bizonygatom, közben végtelenül óvatosan átveszem tőle a poharat, hogy még véletlenül se érjek hozzá, majd belekortyolok és egy kicsit máris jobb.
- Ráadásul… nem tudtad, hogy sértés egy lánynak olyat mondani, hogy: „Jó nehéz vagy?” – Kérdezem egy vértelen, és halvány mosollyal, ami már haladás az előbbi állapotomhoz képest. Talán már nincs is annyira meleg.
- Nagyon szép volt a dallam. Még soha nem hallottam ilyet. – És még soha semmi nem volt rám ilyen hatással…