Mióta csak az eszemet tudom, azóta hagyom, hogy életem minden egyes napját a váratlan megérzések, halvány sugallatok irányítsák. Talán őrültség részemről, hallgattam már eleget a szüleimtől, mennyivel jobb lenne, ha előre terveznék, volna napirendem, kitűzött céljaim, melyektől nem hagyom eltéríteni magam, én mégsem voltam képes változtatni ezen a rossz szokásomon. A bosszúmat leszámítva... Hagytam, hogy az a parányi kis hangocska, mely időről - időre felbukkant egy - egy tanáccsal, paranccsal, átvegye felettem az irányítást, én pedig engedelmeskedtem neki, ahogyan most is. Egykor azt súgta, menjek le a kávézóba néhány saroknyira a lakásomtól, és ott javítsam ki a cikkemet, mire láss csodát, a szófogadás meghozta méltó gyümölcsét, ekkor találkoztam ugyanis először Iannel. Szabályosan leöntöttem kávéval, mikor a pulttól megfordulva figyelmetlenül nekimentem. És a többi? Nos az már történelem, régen fájó seb, mégis azt mondom, megérte. Ha akkor és ott ellenállok, sosem lettek volna azok a boldog évek... És, hogy mit súgott most? Egészen pontosan azt, hogy ezen a fülledt nyári éjszakán adjam futásra a fejem a közeli erdőben. Hallgattam e rá? Természetesen, elvégre nem csak a kis hang súgta, de szerettem is futni esténként már egészen kicsi korom óta.

Az erdőig vezető út nem volt hosszabb röpke húsz percnél, amit gyalogosan tettem meg, majd miután bekapcsoltam a karórámon a stoppert és a kilométer számlálót már neki is lódultam, bevetve magam az erdő fái közé. A hold ezúttal teljes fényében ragyogott, tökéletesen megvilágítva előttem az utat. Amerre pedig csak a szem ellátott egy teremtett lelket nem sok, annyit sem találtam. Persze igazán nem is számítottam rá, de hát az ember lánya, mint tudjuk, sosem lehet elég óvatos, pláne nem úgy, hogy tudja, hemzseg a világ a rohadt vámpíroktól, akik ilyenkor szeretnek portyázni járni.

Gyors tempót diktálta, az éjszaka csendjét pedig csakis a talpam alatt zörgő avar, az egyenletes lélegzetvételeim, illetve olykor -olykor egy - egy éber bagoly huhogása törte meg. Hosszú ideje először úgy éreztem, végre egy kis békesség köszönt rám, távol a munkától, az emlékektől, a bosszúmtól, ám egyszer csak mély gondolataimból egy előttem termő alak rázott fel, én pedig önkéntelenül is hátra hőköltem. Ez... ez tudja a nevem? És ez a hang....
- Sam??? - ezt nem... nem tudom elhinni. Muszáj volt egy lépést közelebb lépnem hozzá, hogy alaposabban is szemügyre tudjam venni az arcát. Reménykedtem, hogy csak a képzeletem játszadozik velem, az űz kegyetlen tréfát a füleimmel, ám aztán, ahogy közelebb értem, csakugyan Őt láttam.
- Ez... ez képtelenség.... te... te nem lehetsz itt.... - dadogtam, mialatt éreztem, ahogy a semmiből tehetetlen düh szabadul fel belőlem, az elmémet pedig hirtelenjében elöntötte a vörös köd.
- Te szemét! - ezzel alaposan képen töröltem egy jobb horoggal. Magamra hagyott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, most pedig egyszeriben csak szembe sétál velem???

- Oké, ezt megérdemeltem? - ismétlem a szavait indulatosan, miközben a szemeim folyamatosan szikrákat szórnak felé, az íriszeim pedig fekete árnyalatot öltenek. Ezt egyszerűen nem hiszem el. Hónapok, hosszú, végeláthatatlan hónapok teltek el azóta, hogy Sam egyszer csak köddé vált, én pedig arra kényszerültem, hogy egyedül vágjak neki, hogy felkutassam a szerelmem gyilkosait, erre egyszer csak felbukkan és, csak annyit tud mondani, hogy „Oké, ezt megérdemeltem?”
- Kerestél? - és a düh egyre csak fokozódott bennem, ahogy a szavait ízlelgettem. Ő keresett engem, mikor ő tűnt el? Hülyének néz? Ugyan, mégis mi oka lett volna erre a gyáva menekülése után? Mert ez nem volt más, mint gyávaság. Elpucolt, magára hagyva a szüleit, a barátait és engem... Persze, vámpír lett, az amit oly mélyen megvetett egész életében, de ez nem mentség a tettére. Elárult, erre pedig nincs bocsánat.
- Mit sajnálsz, hm? Mit Sam? Azt, hogy azon az éjszakán te és én.... - gyorsan elharaptam a mondatot – vagy azt, hogy a bevetéseteken elkaptak titeket? Netán, hogy nem tudtad megmenteni Iant? Vagy, hogy még a temetésre sem toltad el a képed? - a hangomból csak úgy fröcsögött a megvetés, hiába minden régi érzelem, egyszerűen elborult az agyam. Közelebb léptem, nem hagytam, hogy elkerülje a pillantásomat. Ezúttal nem, nem menekülhet.
- Hm? Melyik? Kihagytam volna valamit? Válaszolj az isten verjen meg! - löktem rajta egyet.
- VÁLASZOLJ! - ugyan mégis mit hagytam volna ki? Azt, hogy sajnálja, hogy nem volt mellettem? Ch... ugyan.

- Nem akartad, hogy így lássalak? - vettem egy mély lélegzetet, miután a férfi végre valahára megszólalt, csak, hogy egy kicsit meg tudjak nyugodni. Látszik, hogy „ a tűz szülötte vagyok”, ezért is olyan heves a vérmérsékletem, ezért érzem azt, hogy a lángok most is mardossák a lelkem. Nem csak ő hibázott, bűnös vagyok én is, amiért azon az estén ő és én... ezért kellett, hogy elveszítsem Iant, ez volt a büntetésem. Hogy miért haragszom mégis ennyire rá? Őszintén... én sem értem az okát. Akkor sem értettem, mikor Ian mellett feküdtem és rá gondoltam...
- Tudod... jól mondtad, tényleg egy szörnyeteg vagy Sam, de nem azért amivé lettél.... hanem az árulásodért. Látni sem bírlak. Bárcsak sose találkoztunk volna. - fordítottam neki hátat. A szívem tudja, hogy ez nem igaz, hogy kerestem, kutattam, hiányzott, de az eszem... az most nem működik. Túlságosan fáj...